Sábitz Katalin: Jozi a határon

A Iosephinum számunkra nem csupán épület, hanem fogalom, életforma, afféle pilisi wellness. Valami a kényelmes apartmanok és az átlag diákszállások határán, valami az egyedüllét csöndje és a közösség pezsgése között.
A "Jozi" a felnőtté, felnőttebbé érésemnek egy meghatározó állo-mása volt. Nem csak azért, mert az ott töltött négy esztendő szorosan összekapcsolódott az egyetemi évekkel, hanem azért, mert akarva-akaratlanul is formált a kötelezően ajánlott és ajánlottan kötelező programjai által, valamint beilleszkedésre, alkalmazkodásra tanított. De a legfontosabb, hogy igaz barátokat és lelki társakat adott.
Kezdve a szobatársakkal, akikkel éjszakákat tanultunk, be-szélgettünk-nevetgéltünk át. És mindig volt kihez bekopogni jegyzetért, fénymásoló kártyáért, támaszért, vagy éppen csak viccből. Mindig volt kit rábeszélni, hogy sétáljon el velem a CBA-ba elemózsiáért. Mindig volt kivel órára menni vagy onnan hazajönni, együtt mászni meg azt a hosszú lépcsőt, ami felért egy kiadós ducitréninggel. És hányszor de hányszor megtettük azt az utat!
A "Helló sétány" - amit csak a kollégisták használtak, és így ismeretlenül is köszöntötték egymást, - akkor még nem volt le-kövezve. Külön kaland volt a pilisi jégkorszakban iskolába csúsz-ni-kúszni. De megannyi cipősarok és bőröndkerék is mesélhetne még - ha tudna - ezekről a rövidke kirándulásokról.
A konyhákban vidám csoportok verődtek össze, ám a reggelek kevésbé voltak vidámak, amikor az eltűnt edények után kutattunk, vagy Jácinta nővér üzenetét olvastuk a házirendről. A közösségi élet szinterei voltak még a pontgyűjtő programok, a kápolna, a TV és a tanuló szoba, de a gépterem és a mosókonyha is összehozta az embereket, olykor a karbantartókkal is.
Ez a fiatal és fiatalos intézmény valami a szülői gondoskodás és az önállóság határán, valami a szabadság és kötöttség között. Számomra sok-sok könny, de még több mosoly és rengeteg élmény színhelye volt, örömmel gondolok vissza rá.

Sábitz Katalin írása a Iosephinum jubileumi évkönyvébe